29. rész

A szállodai lakosztályunk káprázatos volt csak úgy, mint az előző. Belépéskor egy külön előszobába jutottunk, ahol beépített szekrény szolgált a kabátoknak jobbra, balra pedig egy pamlag volt a falnál és egy kis asztal rajta egy váza friss virággal. Innen egy nagy kétszárnyas ajtó nyílt az óriási nappaliba, mely egybe volt nyitva az ebédlő résszel. Látszik, hogy nem 3-4 személyre van tervezve ez a lakosztály. Balra volt a lépcsősor, amely hasonlóan felvezetett az emeletre, mint Mexicoban, de ez nem galériás második szint volt. A jobbra lévő ebédlőrészből újabb duplaszárnyú ajtó vezetett a konyhába. Még jó, hogy itt is van konyha, mert tervezem, hogy egyik reggelre csinálok palacsintát a többieknek. A srácok az emeletre irányították az inasokat a csomagokkal, majd rendeltek ebédet a konyháról. A lépcső egy folyosóra vezetett melynek két oldalán 3-3 duplaszárnyas ajtó volt, amelyekből a szobák nyíltak. A szoba elosztás ugyan az volt természetesen, mint Mexicoban, de Zaynnek és Harrynek jutott külön-külön szoba. Miután az inasok elhagyták a lakosztályunkat levágtam magam a kanapéra és bekapcsoltam a számítógépem. Természetesen volt ingyen wifi kapcsolat, amire azonnal kapcsolódtam is, hogy megnézzem a leveleimet és, hogy mi történt a napokban a közösségi oldalakon. Hamarosan megérkezett az ebédünk, amit Niall várt már a legjobban. Ebéd közben úgy döntöttünk, hogy estére keresünk valamilyen előadást a Brodwayen és holnap délelőtt indulunk városnézésre.

28. rész

- Mmm nem akarok felkelni… - dünnyögtem a vállamat simogató alaknak és a fejemre húztam a takarómat.

- Pedig muszáj lesz Catty különben itt hagylak… - próbálkozott Harry, akinek azonnal felismertem a hangját.

- Nem tudom, hova akarsz menni, de én fel nem kelek…

- Ne akard, hogy hozzam a vizes vödröt…

- Persze… - fészkelődtem tovább.

- Te akartad – mondta és már a fejemen is landolt egy nagy pohár víz. Erre felültem az ágyban és gyilkos pillantást vetettem a röhögő Harryre.

- Ne várd meg míg felkelek… - sziszegtem neki.

- Ó-o – vette a lapot és kiszaladt a szobából.

27. rész

Reggeli után mindannyian elmentünk a srácok próbájára. Elvileg délután nem lenne rá idő, mivel a rajongókat elég korán elkezdik beengedni. Így viszont még szabadon császkálhattunk a hatalmas arénában. Míg a srácok elpróbálták a koncert menetét és hangpróbát tartottak, mi Sophieval felültünk a lelátóra.

- Figyelek – mosolygott – És csak nyugodtan. – simogatta meg a karom. Tudja, hogy mesélés közben is könnyen felhúzom magam. Elmeséltem neki mindent részletesen, majd kifulladva sóhajtottam egyet.

 - És ennyire csak nem vagyok elcseszett gyerek… legalábbis tanulásban nem…

- Lehet, hogy pont ezért nem szívleli a zenélést, mert tudja, hogy más biztosabb keresetet hozó munkában is megállnád a helyed.

- De jelentkeztem a szaros mérnöki képzésre is, de ha egyszer a zeneszerzéssel szeretnék foglalkozni? Miért nem érti meg?

- Hallotta már egy dalodat is? – kérdezte.

26. rész

Vajon mi lehet benne? Kíváncsian bontottam fel a hangjegyes csomagolást. Egy vastagabb kis alakú füzet volt benne, mely szintén hangjegy mintás volt és csodák csodájára egy hangjegy füzettel volt dolgom. Az első oldalra egy Victor Hugo idézet volt írva.

„A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul.”

Elmosolyodtam és tudtam, hogy Mr. Roberts mire szánta ezt a füzetet. Aztán jöhetett a boríték. Elég érdekes volt, hogy még két boríték volt benne. Az egyik a King’s College London számára címezve, ahova zenei képzésre jelentkeztem, a másik pedig az Imperial College London számára ahol a mérnöki karra adtam be a jelentkezésemet. Más iskolákat is jelöltem be persze, de ezek állnak az első két helyen. A két boríték közül kicsúszott egy levél, ami nekem volt címezve.