26. rész

Vajon mi lehet benne? Kíváncsian bontottam fel a hangjegyes csomagolást. Egy vastagabb kis alakú füzet volt benne, mely szintén hangjegy mintás volt és csodák csodájára egy hangjegy füzettel volt dolgom. Az első oldalra egy Victor Hugo idézet volt írva.

„A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul.”

Elmosolyodtam és tudtam, hogy Mr. Roberts mire szánta ezt a füzetet. Aztán jöhetett a boríték. Elég érdekes volt, hogy még két boríték volt benne. Az egyik a King’s College London számára címezve, ahova zenei képzésre jelentkeztem, a másik pedig az Imperial College London számára ahol a mérnöki karra adtam be a jelentkezésemet. Más iskolákat is jelöltem be persze, de ezek állnak az első két helyen. A két boríték közül kicsúszott egy levél, ami nekem volt címezve.

„Kedves Catherin Davis!

„Ez úton is szeretnék gratulálni a kiváló eredményér, amit a vizsgán nyújtott illetve a magas pontszámú érettségi eredményéhez. A két borítékban két ajánlólevelet talál a két legérdekeltebb iskolájához. Ezzel szeretnénk támogatni a továbbtanulását, bár remélem eme iratok nélkül is felveszik magát, mert megérdemli. Bár a magatartásáról nem tettem említést. Ennek ellenére sok sikert kívánok a továbbtanuláshoz!

U.I.: A leveleket magára bízom, hogy mindkét iskolába elküldi vagy csak az egyikbe.”                                               

A levélen még szerepelt az iskola címe és a diri neve, de azt nem olvastam el hisz tudtam illetve anya már ki is kapta a kezemből a levelet, hogy ők is elolvashassák.

- Kicsim ez nagyszerű! – reagált elsőként apu – büszke vagyok rád! – adott egy puszit a fejemre.

- Köszi apu! – mosolyogtam.

- Még szerencse, hogy ilyen kedves az igazgató úr, hogy a tengerszámnyi intődet, nem vette figyelembe. – mondta anyu.

- Hát persze anya… Mintha az ajánló levél nélkül veszett ügy lenne bekerülnöm… És ajánló levél tehát egyértelmű, hogy negatívumot nem írt bele… - mondtam kicsit flegmán ugyanis, anya még egyszer sem dicsért meg az eredményemért. Tudom, hogy nem szeretné, hogy zenével foglalkozzak fő állásban, de azért rosszul esett.

- Nyugi Catty! – simogatta meg a fejem apu.
- Tudod mit? Fel sem adom őket! – dobtam a kávés asztalra a leveleket – Ezek nélkül is bejutok! – makacsoltam meg magam.

- Catherin ezt nem teheted! – mondta anya.

- Már hogy ne tehetném? Olvastad nem? Rám bízza a döntést… - válaszoltam ingerülten.

- Az írta, hogy idézem „mindkét iskolába vagy csak az egyikbe” – lett ideges anya is.

- Lányok… - próbálkozott be apu nyugodt hangon.

- Thomas, hogy nézheted, hogy ilyen lehetőségeket szalaszt el? – fordult felé anya.

- Milyen lehetősség? Ez csak egy ajánló levél!!! - akadtam teljesen ki - Lehet, hogy figyelembe sem veszik az ilyet… Nem mellesleg láttad már a bizonyítványom? A vizsgámmal együtt 460 pontom van anya!! Más a 400-at is alig érte el… Mi lenne, ha nem a szaros ajánló levél miatt aggódnál? – álltam fel dühösen és elindultam az emeletre.

- Catherin Elizabeth Davis! – szólt utánam anya.

- Ne szólíts így! – üvöltöttem vissza és becsaptam magam mögött a szobám ajtaját. Úgy csúsztam a földre a zárt ajtón, ahogy a könnyek az arcomon csorogtak. Miért nem büszke rám? Annyira nem sikerültem félre… A lehető legjobbkor jött Harry és az ajándéka. Nem bírnék most huzamosabb ideig egy házban tartózkodni anyuval. Egy fél óra múlva apu kopogott az ajtómon.

- Catty, kincsem fél óra múlva indulnunk kell… - beszélt át az ajtón – A stúdióban rendben van minden?

- Nem. De máris elintézem.

- Rendben. Lent várlak. – mondta és hallottam a távozó lépteit. Apu tudja, hogy nem megy semmire, ha megpróbál jobb belátásra bírni, majd rájövök magam, ha tényleg igaza van anyának. Ezt például anyutól örököltem. Megmostam az arcom és kicsit rendbe szedtem magam, majd összeszedtem a cuccomat és levittem az előszobába, majd lementem a stúdióba takarítani. Húsz perc alatt kitakarítottam és letakartam mindent, hogy ne porosodjon. Utoljára hagytam a gitárom, amit most úgy éreztem, hogy nem bírnám itthon hagyni. Gyorsan tárcsáztam és hamar fel is vették.

- Öhm… szia Hazz… Gitárt vihetek? – kérdeztem bizonytalanul.

- Catty minden rendben? És persze! Poggyászként felvisszük… - válaszolt aggódó hanggal.

- Köszi, csak ennyi… Nemsokára találkozunk! Szia! – nyomtam ki a telefonom és már hozzá is láttam a gitár elpakolásához.Mikor végeztem lekapcsoltam az elosztókat, hogy ne fogyjon az áram, majd a villanyt és elhagytam a szobát.

- Mindened megvan kincsem? – kérdezte apu.

- Persze! Bőrönd, gitár, hátizsák. – számoltam a dolgokat.

- Akkor indulás! Liz édesem gyere! – kiabált az emeletre apu.

- Jövök már! – hallatszott anyu hangja. Felvettem a fehér conversem, ami jól illet a fekete ülepes nadrágomhoz, amihez fehér ujjatlant vettem fel illetve egy kék pulcsit. Bepakoltam a csomagtartóba, majd bepattantam hátra. A közel egy órás úton a Heathrowra leginkább csak bámultam ki az ablakon és hallgattam, amit a rádió játszott. Mikor megérkeztünk kicsit nagyobb hévvel szálltam ki kocsiból mint kellett volna és jól ráestem valakire. Kezdtem volna a bocsánat kérést, de össze zavart, hogy már talpon is voltam.

- Fiúk nyugi Ő csak Cat! – szólt az engem talpra állító biztonsági őröknek a kapucnis gyerek, akire ráestem. Mikor rá néztem megláttam a már mondhatni jól ismert 200 wattos mosolyt.

- Fel sem ismertelek… - nevettem.

- Ugyan ki másra esnél rá, mint rám? – tette fel a költői kérdést.

- Igaz…

- Szia Zayn! – köszönt apu, mikor lerakta mellém a csomagom.

- Jó estét Mr. és Mrs. Davis! – köszönt illedelmesen Zayn – Ha már így összefutottunk megvárlak Cat oké?

- Rendben, köszi! – mosolyodtam el.

- Vigyázz magadra kincsem! – ölelt meg szorosan apa.

- Ha megfojtasz esélyem se lesz rá… - nevettem el magam, mire apu engedett a szorításán.

- Igen, bocsánat! Majd hívj és érezd jól magad!

- Mindenképp! – bólintottam, mikor elengedett.

- Catty… - szólalt meg anyu – Ne haragudj! – ölet meg, de én nem igazán öleltem vissza.

- Tudod anya, hogy mindig megbocsájtok, de most nem ezt szerettem volna hallani… - mondtam és elengedtem. Felvettem a vállamra a hátizsákom, a gitárom egyik kézbe a bőröndöm a másik kézbe. - Mehetünk Zayn… - mondtam. És követtem a ledöbbent arcú srácot és a biztonsági őröket. – Sziasztok! – köszöntem.

- Viszlát! – köszönt Zayn is. Apu meg csak az őt ölelő anyát átkarolva fél kézzel integetett. Követtem a kis csoportos egy terembe, ahol a csomagjainkat ellenőrizték.

- Hello Zayn! – köszönt az egyik biztonsági ember azt hiszem, amit Zayn azonnal viszonzott is – És ön, ha nem tévedek Miss Davis.

- Öhm… Igen. – válaszoltam zavartan.

- Paul Higgins. – nyújtotta a kezét – Turnémenedzser és biztonsági ember.

- Catherin Davis, de ezt már tudja… - ráztam vele kezet mosolyogva.

- Ha bármi gondja van, forduljon csak hozzám…

- Rendben! Először is lehetne, hogy engem is tegezzen? – kérdeztem.

- Semmi akadálya! És te is tegezhetsz nyugodtan!

- Ezt megbeszéltük Paul! – mondtam, miközben átléptem az ellenőrző kapun.

Egy futószalag elvitte a csomagjainkat, mi meg a poggyászokkal követtük Pault. A következő egy váró szoba volt ahol a mi kis csapatunkon kívül senki nem volt. Ahogy beléptünk Sophie és Hazz megrohamoztak.

-Cat minden rendben? – kérdezte Sophie, miközben, majd megfojtott.

- Igen minden… - próbáltam megnyugtatni.

- A telefonban, olyan fura volt a hangod… - magyarázkodott Hazz.

- De minden oké! – ismételtem.

- Én ezzel nem értek annyira egyet… - szólt bele Zayn, amit egy mérges pillantással jutalmaztam – Bocs, nem hallottam miről beszéltetek, de egyértelmű, hogy nem volt túl vidám a búcsúzkodás…

- Jaaaj ne összevesztél anyuddal? – kérdezte Sophie.

- Igen. – válaszoltam.

- Mit csináltál Catty? – kérdezte Hazz.

- Én semmit! És nem fogom kitárgyalni ezt a dolgot és elrontani mindenki estéjét a hangulatommal szóval hagyjuk. – kaptam fel a vizet kissé.

- Rendben Cat. Hanyagoljuk! – mondta Sophie mosolyogva. Miután a srácok is vizsgáló tekintetüket levették rólam üdvözöltem a többieket is és leültünk hozzájuk.

- Hol vagyunk amúgy? – kérdeztem körbenézve. A nagy terem tele volt fotelekkel, kanapékkal, kávés asztalokkal és egy svéd asztal is volt, amiből Niall már telepakolt egy tányért.

- Az első osztály várótermében. – mondta Liam.

- De csak miattatok, hogy ne legyetek feltűnőek vagy első osztállyal megyünk?

- Mindkettő – válaszolt Eleanor.

- Szívattok… - lepődtem meg.

- Áhhh nem – rázta meg a fejét Nicole és az arcán azt láttam,hogy Ő már feltett hasonló kérdéseket, mint én.

- Azért kell első osztályon utazni, hogy ne rohamozzanak meg a rajongók – mondta Louis.

- Amúgy teljesen jó lenne a turista osztály is – válaszolt Danielle.

- Mondjuk 13 órás útnál nem fáj a szívem a turista osztályért… - vallotta be Harry.

- Amúgy mikor indul a gép? – kérdezte Sophie.

- Még fél óra – karolta át Harry.

- Addig kértek inni? – kérdezte Liam.

- Vagy enni? Isteni a kaja… - mondta Niall két falat között.

- Én kérek szépen édes. – mondta Daniell.

- Én is szomjas vagyok. – mondta El.

- Mi lenne, ha hoznánk poharakat meg inni és akkor válogatunk? – mondta Louis.

- Oké! Segítek! – álltam fel.

- Majd megyek én! – tartott vissza Zayn. Nem ellenkeztem inkább visszaültem. Öt perc és két pohártörés után, már egy pohár narancslevet szorongattam a kezemben.

- Szzz baszki – szisszent fel mellettem Zayn.

- Minden rendben? – kérdezte a másik oldalról mellette ülő Niall.

- Persze, csak a narancslé csípi a sebet a számon… - törölte meg a száját Zayn én meg lesütöttem a szemem és próbáltam nem elnevetni magam.

- Jaj mit csináltál? – kérdezte kedvesen Nicole.

- Ööö… megbotlottam és elharaptam… - válaszolt Zayn egy kis gondolkodás után.

- Béna vagy haver… - röhögött Harry.

- Harry! – szólt rá Sophie.
Fél kilenckor Paul szólt, hogy felszállhatunk a gépre. Összeszedelőzködtünk és követtük Pault egyenesen a repülő első osztályára. Két oldalt húzódott a széksor ugyan úgy, mint a turista osztályon, csak itt kettesével voltak a székek és már majdnem fotelnek is nevezhetném őket.

- Hogy üljünk? – kérdezte Sophie.

- Ülj nyugodtan Harry mellé – öleltem meg – úgyis aludni fogok – nevettem.

- Tuti bizti? – nézett mélyen a szemembe.

- Persze!  - mosolyogtam – Na, nyomás! – kezdtem el tolni.  Amúgy is pont egy sorban ültünk és mindketten a külső széken szóval, tulajdonképpen egymás mellett ültünk. Annyi hely volt a lábamnál, hogy nem is kellett felraknom a táskám a polcra bőven elfért ott. Pontban tízkor elindult a gép és megkezdtük a… a…

- Zayn! Mennyi idő az út? – kérdeztem.

- 13 óra…

- Tessék? – esett le az állam – Azt hittem Harry viccel… És kicsit kevesebbre számítottam. Na mind egy…

- Ne aggódj a nagy részét úgy is át fogod aludni – mondta Zayn.

- De úgy is marad 4-5 óra…

- Az 2-3 film és kajálás… Hidd el eltelik – mosolygott.

- Milyen film? – kérdeztem, mire az előttem lévő szék támlájára mutatott, amin egy képernyő volt – Ááááá… -esett le.

- Mit nézzünk? – kérdezte – Vagy hagyjalak aludni?

- Lepj meg! – mondtam, és míg kioldottam a cipőmet, hogy levehessem Zayn keresett filmet. Mikor felegyenesedtem egy nagy fülhallgatót nyomott a kezembe. Mikor felnéztem a képernyőre elröhögtem magam.

- Mi az nem tetszik? – kérdezte vigyorogva.

- Dehogynem kedvenc filmem! – tettem fel a fülhallgatót, miközben rákacsintottam. Befészkeltem magam a székbe és Zayn elindította a Barátság Extrákkalt. Nagyon gyorsan elfelejtettem a mai napon ért fájdalmaimat és csak élveztem a filmet. A film után viszont elaludtam, de nem tartott sokáig az álmom. Reggel négykor ébredtem fel és ahogy körbenéztem mindenki aludt. Nyújtózkodtam egyet, majd előszedtem a Mr. Robertstől kapott füzetemet és egy ceruzát. Fészkelődtem egy keveset, majd elkezdtem alkotni.

- „Élj úgy mintha nem lenne holnap”… hmm… – olvasott bele Zayn a füzetembe.

- Hey! – csaptam össze a füzetem és mérgesen néztem rá.

- Jaj bocs! Nem tudtam, hogy nem szabad… - mentegetőzött – De amúgy tetszik…

- Köszönöm! Hogy hogy ébren?

- Te kérdezed? Azért alvásra nem ezek a legkényelmesebb helyek, bár turné közepén mennyei szokott lenni, de most kipihent vagyok…

- És mit fogunk csinálni? – fordultam felé – Mármint ha megérkeztünk…

- Szép javítás – kacsintott - Mivel reggel öt lesz ott, amikor leszállunk…
- OMG…

- Először a szállodába megyünk… Délelőtt próba, délutáni pihi, majd kezdünk készülni a koncertre… Ti mehettek várost nézni, meg amit akartok, csak estére érjetek vissza – nevetett.

- Értem… Hosszú nap lesz ez a mai… - mondtam, majd újra kinyitottam a füzetem.

Mivel bealudtam írás közben, Sophie ébresztett, amikor leszállt a gép. Mi hagytuk el elsőként a repülőt és már rögtön biztonsági őrök fogtak közre minket. A srácokon, kin sapka, kin kapucni volt, de szerintem a hat biztonsági ember még így is eléggé árulkodó volt. Taxikba ültettek minket és már úton is voltunk a szálloda felé. Mikor megérkeztünk szerencsére egy rajongó sem táborozott az ajtóban így könnyen bejutottunk. Paul elkérte a kulcskártyát, majd intett, hogy kövessük. Bepréselődtünk az egyébkén méretes liftbe és meg sem álltunk a lakosztály szintjéig. Kiléptünk egy aranyos kis előtérbe, ahol az inasok várakoztak a csomagjainkkal, majd Paul kinyitotta az ajtót.

- Srácok igazítsátok el a fiatal embereket, hogy mit hova rakjanak. Én innentől magatokra hagylak titeket. – mondta Paul.

- Kérem csak rakják be az előszobába őket, onnan mi elintézzük – mosolygott Liam az inasokra, akik már munkához is láttak.

- Szoba foglaláááááááááááás! – rohant be Louis.

- Valaki nagyon kialudta magát az úton… - nevetett El.

- Kössz Paul! Reggel találkozunk! Hölgyeim! – állt félre az ajtóban Harry, míg mi bementünk. Beléptünk az óriási előtérbe ahonnan két lépcsőfok vezetett le a nappaliba. Jobbra azonnal egy lépcső vezetett föl az emeletre, ahol sejtésem szerint a hálószobák lehetnek. Balra nyílt a nappaliból a konyha és ebédlő.

- Wow ez gyönyörű! – mondta Danielle.

- Egyet értek! – mondta Sophie.

- Kaja van? – indult a konyhába Niall.

- Niall édes, hajnali fél hat van… - mondta Nicole.

- Itt! De az én órám szerint már lassan dél… Az pedig ebédidő! – tűnt el a konyhában.

- Csatlakozom! – raktam le a cuccom és követtem.  Míg mi Niallal megebédeltünk a többiek megcsinálták a szoba beosztást. Én Sophieval kaptam egy szobát Harry pedig Zaynnel osztozott, a többi pedig egyértelmű. Felmentünk az emeletre és befészkeltük magunkat még arra a pár órára a francia ágyba.

- Cat alszol? – suttogott Sophie.

- Még nem… - fordultam felé és már vártam, hogy szóba hozza anyut.

- Annyira hasonlítotok Harryvel…

- Igen?

- Igen! Már majdnem, olyan mintha veled randiznék csak fiúban és ez tök jó! – nevetett.

- Hát igen mindenki velem akar randizni. – nagyképűsködtem – De el sem hiszed, mennyire jó a két legjobb barátomat ilyen boldognak látni…

- Édes vagy. Bár ha jól láttam te is jól el vagy Zaynnel… - kacérkodott.

- Sophie ne kezd… Csak haver.

- Jó jó… Szerzünk neked egy jó kis pasit!

- Benne vagyok! – bólintottam, bár a sötétben nem hiszem, hogy látta – De ez most hogy jutott eszedbe?

- Nem tudom – nevetett.

- Jól van – nevettem én is – Jó éjt vagy jó dél utáni pihit!

- Neked is! – válaszolt Sophie, majd szép lassan elaludtunk.

Reggel Harry jött be ébreszteni, hogy kész a reggeli. Elsőként én vehettem birtokba a fürdőnket, majd mikor cseréltünk Sophieval, felkötöttem a hajamat és kerestem valami ruhát.

- Catty? – szólalt meg Harry, aki az ágy végében ült.

- Mond!

- Mi az a nyakadon?

- Mi? – néztem fel.

- Hát az a folt… – vigyorodott el kajánul.

- Semmi! – kaptam oda a kezemmel, amint felfogtam, hogy miről beszél. Kiengedtem a hajam és megigazgattam.

- Aronnal összemelegedtetek búcsúzás képpen? – kérdezte én meg nem válaszoltam, csak csöndben felöltöztem – Nem semmi csaj vagy Catty.

- Háth jól van na… De egy szót se! – kértem meg. Huhh… Nem is rossz ötlet Aronra fogni a dolgot. Nekem miért nem jutott az eszembe??

- Catty és Aron két szerelmes pár, mindig együtt jár… - kezdett énekelni.

- Pofa be Harry! – dobtam meg egy pólóval, amiből kiesett egy bugyi, amit nem szándékoztam oda dobni.

- Ohh csini – vigyorgott és kiment a szobából.

- HARRY! – kiáltottam utána – Azonnal add vissza!

- Előbb megkérdezem a srácok véleményét, hogy jól állna –e nekem… - röhögött. Nem kellett több utána eredtem.

- Nem fogod a fehérneműmet mutogatni… Hány éves vagy??

- Mondtam, hogy pótolunk… ez a 13 éves szint…

- De akkor még nem volt One Direction!

- Hoppá… Most már mindegy… – vont vállat és lerohant a lépcsőn. Én is utána rohantam és a végén most vagy soha alapon ráugrottam a hátára. Ami olyan szempontból jól sikerült, hogy nem jutott el a konyháig, más szempontból viszont lesz egy újabb lila foltom. Jó nagyot zakóztunk az előszoba közepére.

- Jesszusom! – sikított a lépcső tetejéről Sophie.

- Nyugi szívem jól vagyok! – kiáltott fel Harry.

- Add vissza! – szóltam rá.

- Bocs az meghaladja a képességeimet – röhögött.

- Perverz! A bugyimra gondoltam! – boxoltam a kezébe, ugyanis fölényben voltam, hogy hassal feküdt alattam, míg én rajta ültem.

- Jó ne bánts! – röhögött továbbra is – Csak szállj le rólam.

- Nem! – makacskodtam.

- Ti meg mit csináltok? – kérdezte Liam és mindenki minket nézett a konyhából.

- Nem adja vissza aaa… - gondolkodtam – A tulajdonomat! – köptem be Harryt, pont mint egy 13 éves.

- Harry add vissza neki, amit elvettél… - jött le Sophie a lépcsőn és most én sem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam a hallottakon. Röhögés közepette szálltam le Harryről nehogy megfulladjon alattam röhögés közben.

- Sophie kész a reggeli jössz? – kérdezte Liam. - Ezek megőrültek.

- Persze! – mosolygott Sophie és otthagytak minket tovább röhögni. Nagy nehezen befejeztük a nevetést és feltápászkodtunk a földről.

- Amúgy jól vagy? – kérdeztem Harryt.

- Persze. Tessék itt a tulajdonod – nyomta meg az utolsó szót.

- Köszönöm! – vágtam zsebre a fekete csipkés darabot.

- Reggeli? - kérdezte.

- Éhen halok! – válaszoltam és követtem Harryt az étkezőbe.